A Sztómásként zárt csoportban egy kezdő sztómás arról faggatta a sorstársait, hogy a család és a környezet miként fogadta el a sztómásságukat.
Egy választ kiragadtam a sok közül, mert egy sztómássá vált 11 éves kislány története a felnőtté válásig. Íme Gáspár Erika válasza és egyben története:
"Ahány ember, annyiféle történet, vedd figyelembe, hogy nagyban befolyásolja, hogy melyik életkorban, milyen egzisztenciális háttérrel lesz valaki sztómás.
Gyerek, aktív korú, idős.....
Millió befolyásoló tényező, de egyet mindig szem előtt kell tartani!
Az a fontos, hogy mi hogyan fogadjuk el önmagunkat.
Ez a legfontosabb!
Ha elfogadó vagyok magammal, elfogadóbb a környezet.
Hogy miért? Mert én ezt közvetítem feléjük.
Természetesen nem tudunk mindenkit elfogadóvá tenni és nem is kell.
Az energiáinkat arra használjuk, hogy önmagunkat felépítsük.
Abból adsz, amid van.
11 éves voltam, amikor sztómás lettem egy masszív Colitis ulcerosa miatt.
A családom elfogadónak tűnt.
Azért írom ezt így, mert mindig lefoglalt a fájdalom, a műtétek sorozatai miatt (első körben 1 éven belül 4, mindig volt valami komplikáció).
Az édesanyám ápolt, aki elfogadó volt, de ő azt gondolta egész életemben ápolnia kell és ennek a súlya, illetve a „rossz” házasság akkora teherként nehezedett rá, hogy beleroppant.
A közeli-távoli rokonok, ismerősök sajnálkozóak, de távolságtartóak voltak.
A régi suliba már nem mentem vissza, (erősödtem, gyógyultam) Anya volt a „központ” a többiek reakcióira már nem is emlékszem.
Élni akartam.
Aztán szüleim válása, költözés, másik város, új emberek.
Elkezdtem újra az 5. osztályt és mintha elkezdtem volna egy új életet.
A suliban „lógóbelűnek” csúfoltak. Vegyes volt az elfogadás a tanárok között is, de ezt sohasem éreztették velem igazán.
A gyerkőcök meg (akkor még) nyíltak és gonosznak tűnően nyersek voltak, ha a véleményüket kellett megfogalmazniuk.
Ebben a helyzetben is meg akartam mutatni, hogy én is vagyok valaki.
Csak egy példa: felmentésem volt tesiből, de minden órára bejártam és teljesítettem a követelményeket.
Amúgy meg, már akkor is tudtam, minden csoda 3 napig tart.
A lehúzó emberek véleménye nem érdekelt, a többiek meg egyre másra közelebb kerültek.
Amúgy is introvertált típus voltam, (vagyok? )
Pályaválasztás: ápoló akartam lenni.
Sokan eltanácsoltak, volt minden kifogás.
Középiskolában kolis voltam, később bejárós, ingázás busszal-vonattal, kórházi gyakorlatok, éjszakázás, bizonyítottam, megcsináltam.
Ápoló akartam lenni, ápoló lettem.
Dolgoztam háziorvos mellett ápolóként, később házibeteggondozóként bicajjal körbejárva a várost, majd idősotthonban ápolóként.
A munkatársak változó hozzáállással bírtak, volt aki elítélt.
„Hogy képzeled, hogy sztómával ápolsz?”
„Mi van, ha olyan feladat elé kerülsz, amit egyedül nem tudsz megoldani?”
„Úgy gondolod, majd téged istápolunk a műszak alatt?”
Előítéletek, ami az ő felfogásukat tükrözi.
Nem kell vele azonosulni, ennyi a megoldás.
Minden helyzetben bizonyítottam, ha „kevés” voltam segítséget kértem, hisz ez csapat munka, így egy idő után a leglehúzóbb munkatárs is elfogadó lett velem szemben.
Mindegy mit és hol csinálsz, csak szívvel lélekkel tedd.
Ha úgy érzed bizonyítanod kell, azt mindig saját magad miatt tedd és magadnak.
Persze ebben benne van az én alap felfogásom:
Ha azt mondják lehetetlen, akkor nekem azt meg kell csinálnom.
Párkapcsolat - voltam házas, tudta mire számíthat, a kezdeti happy után éreztem valami nem OK, én léptem ki.
Szakközépiskolás koromtól 24 évig volt lehetőségem Kock-reservoirral élni. Ez talán egy könnyebbség volt az állapotomban.
Későbbi párom azt mondta a kapcsolat elején, így elfogad, de ha újra „normál” ileosztómás leszek (zacskós) az neki nem OK.
Az lettem, ő lépett.
Természetes, hogy nem esett jól, de tudnunk kell belülről építkezni.
Örökbefogadott gyerkőceim elfogadnak. Egy időben volt téma közöttünk „Anya mindenki tudja rólad, hogy sztómás vagy és ez ciki!”
Akkor sokat beszélgettünk az elfogadásról.
Aztán ők is megértették, minden csoda 3 napig tart.
Végleges ileosztómás vagyok (teljes vastagbél eltávolítás, végbél és záróizom is, bevarrva).
Ez vagyok, nem tudok és nem is akarok más lenni, senki kedvéért.
Nem szaporítom tovább a szót, mert már így is blogra való amit írtam...
Nekünk magunknak kell elhinni és tudni, hogy így is lehet élni, a lehetőségeket megragadni."
