Vagyok, aki vagyok

 Én nem szégyellem azt, aki vagyok. Nem szégyellem azt sem, hogy van egy sztómám - hogy a vékony belem egy kis része ki van vezetve a hasfalamra (ó igen szó szerint kilóg :D), hogy a nap 24 órájában egy zacskó van ragasztva a hasamra, hogy így távozik az, aminek kell a testemből. Első látásra és hallásra is elég rémisztően hangzik és persze undin is, de az ember ha belegondol, ebből egyik sem igaz a dologra. Az, hogy üríteni kell a zsákot, és persze cserélni is sokak számára nem egy leányálom, és amikor az ember először szembesül vele, akkor hozzá sem akar érni. Idővel persze megtanulja kezelni, ügyesen, gyorsan, rutinosan. Bele sem gondol már mit csinálja, csak csinálja amit kell. Úgy, ahogy gyerekkorába megtanulja, hogyan törölje ki a fenekét. Ó igen szerintem a kettő között nincs nagy különbség, ha bele gondolsz az is lehet éppen olyan undi :D. A legnagyobb probléma nem ez jelenti a sztómás életben, hanem az elfogadás. Mert ebben a világban vannak úgynevezett szépségideálok, van egy társadalmi norma, vagy elvárás, hogyan kell egy normális, szép embernek kinéznie, és a sztóma, vagy bármilyen más testi hiba ebbe már nem fér bele. Az ember sosem elégedett magával, mindig talál valami kivetni valót magán, és ezt azért teszi, mert látja milyen a "tökéletes" test. Hát én azt mondom ez hülyeség, mert a test önmagában egy tökéleten mechanizmus, ha nem az lenne nem működne ilyen jól. Minden kis apró részlete, minden szerve és sejtje, és amikor egy komoly betegség miatt elveszíti valamelyik (nem létfontosságú) szervét, egyszerűen csak alkalmazkodik a szituációhoz és működik az adott helyzetben tökételesen tovább. Én már sokszor írtam, hogy nincs gondom a sztómámmal a testemmel, és ezt nem tudom elég sokszor hangsúlyozni, mert látom az emberek reakcióját, látom az arcukat, látom a hamis mosolyt, és pontosan tudom mit gondolnak. SAJNÁLNAKKK, hogy ilyen nyomorékul kell élnem, és abban a percben örülnek, hogy még csak véletlenül se tudják mi az a sztóma, és amikor sajnálnak, és is sajnálom magam. Ne sajnálj! Inkább kérdezz, én szivesen válaszolok. A sajnálat ragadós, de nem jó. Persze az első két hónapba mérhetetlenül sajnáltam magam, az önsajnálatot profi módon űztem, és éltem a kis nyomoromban. Aztán rájöttem így nem lehet élni, nem várhatok arra, hogy majd jön valaki, legyint egyet felettem és a csodával határos módon eltűnik a sztóma, csak azért, mert már "igazán megérdemelném", hogy minden jól menjen, ha már ennyi mindenen túl vagyok. Hát ez nem így működik. Ki mit érdemel, vagy, hogy én mit érdemlek nem tudom. Van, hogy egyszerűen csak nem jött el valaminek az ideje, hiába ragaszkodunk hozzá vagy akarjuk görcsösen, attól még nem kapjuk. Mert az Élet, vagy az ISTEN, vagy a sors - vagy hívd aminek akarod - tudja, hogy most még ennek nincs itt az ideje. Mi nem látjuk a teljes képet, nem látjuk mi van a hátérbe, lehet épp azzal menti meg az életed, hogy nem kapod meg a várva várt dolgot. Viszont egy dologról szeretünk megfeledkezni, az élet mindig mutat új utat, új lehetőségeket, amelyek lehet nem épp a mi elképzeléseink alapján alakulnak, de ott vannak, és mi nem ragadjuk meg azt, mert nehéznek tűnik, mert ez nem pont úgy menne, mint ahogy én azt elképzeltem. Ahogy a testünk alkalmazkodik a megváltozott szituációhoz, úgy kell nekünk is, még akkor is, ha az nagyon nehéznek tűnik abban a percben. Az én testem is tökéletesen működik, az adott helyzetben, és én nem szégyellem. Nem, a sztómát nem tudom, csak úgy eltüntetni elvenni, és igen vár rám még legalább két nagy műtét, de addig is én megragadtam azt, amit az Élet felkínált nekem, egy lehetőséget! Még nem tudom sikerül e, de amint tudom megosztom veletek :D. Te se szégyelld a sebhelyeidet, a sztómádat, vagy bármi mással harcolsz épp, fogadd el ... és ki tudja mit hoz az élet, milyen új lehetőséget, vagy épp megoldást.