És most hogyan tovább?
Sokaknak ez az első gondolata, nagy kérdése műtét után. Most mi lesz velem? Hogy megyek ki az utcára? Mindenki látni fogja rajtam! Hogy megyek közösségbe? Mi lesz ha bárhol esemény van, hangok, mit csinálok akkor? És még számtalan kérdés pörög az ember fejében. Ami ilyenkor természetes.
Persze ez, és még több kérdés bennem is végig futott, friss műtétesen, még a kórházi ágyon. Utánna naponta ezekkel foglalkoztam, próbáltam választ kapni, keresni ezekre a nagyon fontos kérdésekre.
Hiába tudjuk, ez életmentő műtét volt, akkor is egy megváltozott élet következik ezután. Mi lesz, ha otthon egyedül leszek, és akkor tör rám, ha nem tudom megfelelően ellátni magam? Szégyenkezni fogok? Mit szólnak az ismerősök, barátok? Ki sem megyek az utcára!
Ezeket én is mondtam akkor. Mert mindenki látja rajtam, ami persze nem igaz. Vannak, akik szerencsés helyzetbe vannak, és a családjuk segít mindenben, a fürdéstől kezdve akár a zacskó cseréig. Viszont vannak, akiknek egyedül kell otthonukban megbírkózni ezekkel a már mindennapi rutin feladatokkal. Ők teljesen egyedül nehezebben kűzdenek. Ebből kifolyólag a depressziójuk is tovább tart, mélyül.
Úgy gondolom, ezzel a megváltozott testi állapottal a fejünket is át kell programozni. Mert ez egy állapot, amit egy életen át kezelünk naponta töbször. Innentől kezdve nekünk ott történik az alapdolgok rendbe tétele. Van akit nagyon irritál a zacskó tudata, és ottléte. Az elején engem is zavart nagyon, hiszen nekem is van, kettő is. de mivel elengedhetetlen eszköz ahhoz, hogy észrevétlen tudjon maradni a dolog. ezért másképp kell mentálisan hozzá állnunk. sokáig én is nehezen viseltem, nyüglődtem, idegesített a zörgése, hogy ott lifeg. Na de ez nem mehet így a végtelenségig.
Fel kell nőnünk a feladathoz. Igen vannak sztómáim, sokakanak van, ott a zacskó, De!!! Senki nem látja, lépjünk túl ezen, és próbáljunk összpontosítani a napi dolgokra.
Sokan azért nem csinálnak semmit mert "így nem tudok" címen. Ez nem így van. Hiszen megvan két lábunk, kezünk, mozogni tudunk, kommunikálni, járni. Ugyanúgy folytathatjuk napi teendőinket, otthon is, a munkában is. Igaz, ott már lehetnek változások, de csak fizikai értelemben. Aki fizikai munkát végzett előtte, nyilván könnyebb foglalkozásra kényszerül váltani. Tudom nagyon nehéz, én magam is ezt tapasztalom. Munkát tallálni ma iszonyú nehéz, főleg ha valaki még sztómás is.
Mert az a nagy probléma, az emberek nagy része nem ismeri mi ez pontosan, vagy nem is akarja megismerni. Aki halott róla, rögtön távolodik, mintha fertőzőek lennénk. Félnek tőle, nem merik vállalni, a kockázatot, netán ha pont ott történik valami. Egy alaklommal azt mondták nekem nem kell mindenhol elmondani. De ez olyan dolog, előbb-utóbb úgyis kiderül. Akkor meg még kellemetlenebb lesz.
De mindentől függetlenül most már, igaz évek teltek el, már azt merem mondani nem reklámozom, de mindent úgyanúgy csinálok, mint azelőtt. Jó az emelgetést kivéve, de napi dolgok, háztartás, úszok. Jól feláznak. Utánna úgyis lecserélem, és kész. Megyek tovább. Otthon is többször cseréli az ember, szükség szerint. Egész nap mozgásban vagyok, lekötöm magam, ami jót tesz mentálisan, és fizikailag is.
annak akik azt kérdezik mért nem fekszem, sokat ugrálok egész nap. Megkérdezem mért kellene feküdnöm??? Nem vagyok beteg!! Csak ez egy más állapot. Ettől bármit tudok, és hiszem kell is csinálni. Főleg arra figyelek elsősorban, hogy minnél többet mozogjak, friss levegőn legyek. Persze ehhez nekem is kellett segítség mentálisan, hogy kimozdítsanak,de úgy érzem sikerült. Most már nagyon is aktív vagyok sokak szerint. Most öt év után jutottam el oda, hogy azt mondhatom, fizikailag frissebb vagyok, mint elötte voltam. Erősnek érzem magam, fizikailag is, lelkileg is. Sőt azt várom el azoktól, akik tudják állapotom, hogy ha találkozom velük bárhol, ne úgy nézzenek rám, ja , megint itt a sztómás! Ne!! Hanem Én vagyok.! Egy ember, ki éli életét ahogy van!
Bár ez a dolog megváltoztatott sok mindenben. Érzem magamon a változást, ismerősök is észrevették.
Viszont ez a változás jó, és rossz is egyben. Egy biztos, mindent másképp látok, más szemszögből, másképp állok dolgokhoz, pozitívan. Vannak negatív dolgok is naná, hisz ilyen az élet. Nekem is mint minden embernek megvannak az alap hibáim, én sem vagyok tökéletes, de ezek a dolgok teszik az embert emberré, hogy úrrá tudjon lenni a negatív dolgokon. Mert valamilyen szinten lehet befolyásolni a dolgokat, ami csak rajtunk múlik, főleg a gondolkodásunkon. Most már én is úgy kelek, és megyek ki az utcára, mint egészséges ember, nem mint egy beteg sztómás. Az, hogy mit takar a ruha, nem tartozik a nagy közönségre. A társadalomban nagy tévhit az, ha valaki valamilyen fogyatékkal, sérüléssel él, vagy csak nagy műtéten esett át, akkor azt mindjárt hülyének is nyilványítják. Ez nem így van! Ugyanis bárki bármikor kerülhet ilyen, vagy még rosszabb állapotba. Ezt addig senki nem hiszi el, amíg meg nem történik vele bármelyik is. Na nem kívánok senkinek ilyet, csak a szemléleten kellene sok embernek változtatnia, amit csak saját maga tud megtenni ha akarja is.
Tehát röviden, inkább vagyok egy egészséges sztómás egy életen át, mint egy másokra kényszerült pelenkás beteg. Hiszen nekünk ez a két választási lehetőségünk van a sztóma, vagy pelenkás állapot között. Amit gondolom senki sem akarna. Azt gondolom ezzel sok sztómás társam egyetért.
Vagyis, álljunk fel, nézzünk előre, és tegyük széppé amit még lehet!
"Addig tegyük széppé, és tartalmassá életünket, amíg van rá lehetőségünk. Sopánkodni utánna is ráérünk, addig időpazarlás."
