1935-ben születtem, egyetlen lányom 1973-ban született. Már a szülésnél mogyoró nagyságú elváltozást véltek felfedezni, de aranyérnek nézték és nem foglalkoztak vele. Néhány hónap alatt azonban az elváltozás elrákosodott, így 75-ben márcsak a végbél teljes eltávolítása maradt,valamint sugárkezelés. A rettenetes fájdalmak elviselésében családom támogatására számíthattam, így lassan, de gyógyultam.
Sajnos három hónappal késöbb áttéteket fedeztek föl, így hüvelycsonkításra is sor került. Ezt a mütétet azonban egyik orvos sem volt hajlandó elvégezni, mivel nem hittek a felépülésemben. Végül dr. Lehoczky Gyözö professzor vállalta el bátyám anyagi közbenjárására, de kihangsúlyozta, hogy ne remélje töle a húga gyógyulását.
Édesanyámnak, férjemnek is három hónapot jósoltak társaságomban. Mindez 38 éve történt, családom tagjait azóta elveszítettem. Nagyszerü, adakozó bátyám 1983-ban autóbaleset áldozata lett, férjemet 1993-ban agyvérzés vitte el, édesanyám 96 évesen távozott tizenöt évvel ezelött. Lányom súlyos balesetet szenvedett, csak néhány másodperc választotta el a haláltól, úgy kellett összetoldozni-foltozni, de a jobb lába és az alkarjának egy része odalett.
A sztómával való életet még 38 év után sem lehet megszokni, söt, az évek haladtával egyre nehezebb a viselése. A sztómazsák és a hüvelycsonkítás a férjemmel való kapcsolatomat tette tönkre. A két mütét miatt leszázalékoltak, de kénytelen voltam dolgozni menni, hogy ne haljunk éhen. A munkahelyemen másságomat nem titkolhattam, mivel annyi volt a baleset. Takarítást is vállaltam, lányom szerint szinte halálra dolgoztam magam. Ezt ö akkor nem láthatta, de felnött szemmel mindent megértett és amiben tud, támogat. Az évek során nem került el a bélcsavarodás, ami miatt a kivezetőnyílást újra kellett formázni. A korábbinál ezáltal sajnos több problémám lett a zsákkal. A bél csúnyán kitüremkedik, gyakran vérzés is elöfordul.A bőröm kisebesedik. Annak idején egy orvos azzal vigaszalt, hogy menjek taxival, ha "baleset" ér. De hiába van mindig annyi pénz nálam, hogy haza tudjak menni taxival, ha leválik a zacskó, a taxis rögtön tudja, hogy nem ö csinált be. Arról nem is beszélve, hogy a rokkant nyugdíjamból nemigen engedhettem meg magamnak az ilyesféle luxust. Ez alatt a 38 év alatt megtanultam, hogy a széklet, bármily halmazállapotú is, rettenetesen büdös. Szívesen beszámolok a napi szinten történő kellemetlen események néhányáról. A hajdani Csehszlovákiában kirándultunk kislányommal a Lomnici-csúcsnál, mikor a lanovkában ért a "szerencsétlenség", ahol semmilyen segítségem nem volt. A lanovkában undorító megjegyzéseket tettek, kinevettek, majd leszálláskor besiettem volna a mellékhelyiségbe, de ott sajnos kígyóztak a sorok, így még kellemetlenebb helyzetbe kerültem. Kislányomat kénytelen voltam egyedül hagyni a tömegben, nem vihettem magam a toalettre. Rettenetesen sírt, mikor megtudta, hogy nem folytathatjuk tovább az utunkat. Ekkor döntöttem el, hogy a hegymászók mintájára magam is mindig magamnál hordom a "túlélöcsomagot", vagyis sztómazsák, lemosó, vatta, csereruha és egy nejlon, amibe a "kis csomagomat" kidobhatom. a túlélöcsomag azóta is mindig nálam van, bár az utóbbi évben más betegségek miatt a zsákváltásnál is segítségre van szükségem. A nyaralások alkalmával való fürdés teljesen ki volt zárva, kislányomnak nem adhattam meg ezt az örömet. Az állapotomba szinte belebetegedett férjemre nem számíthattam, ahogy idös édesanyámra sem.Az üdülöben teljesen magamra voltam utalva, ha baj történt. Egyszer, társaságban, a vendéglöben épp a vacsorát tálalták, mikor hirtelen hasmenés tört rám, elöntött a széklet,még a lábamon is csorgott. Lányom vezetett be a mosdóba, ahol hajszárítóval szárogatta a ruhámat, amire a vendéglö megjegyzést tett. A szag kibírhatatlan volt, a mosdóba igyekvö vendégek azonnal kifordultak. Mire egy félórával késöbb visszatértünk a társasághoz, az étel kihült, az üdítöital felmelegedett. Borzalmas érzés volt. Mint ahogy azt sem kívánom senkinek, hogy ismerösök esküvöjén, a legmeghittebb pillanatban szellentse el magát, ahogy az velem sok esetben elöfordul. Ahogy karácsonyi vacsora alkalmával zsákcsere, ruhaváltás és a vele járó elviselhetelten bűz. Sokszor hánytam el magam zsákcsere közben, vagy ahogy leveszem és az egész lábamon végigfolyik. Több esetben teljes fürdetésre van szükség. De mikor épp nem volt a közelben a lányom vagy édesanyám, akik ezt megtették? Mert ehhez nagyfokú szeretet kell, a megértés és egy együttérzés nem elég. Néhány évvel ezelőtt eltörtem a csuklómat, így képtelen voltam ellátni magamat. A sztómaterapeuta heti három alkalommal jött beöntést adni, de ennek ellenére a zsákot naponta többször is cserélnem kellett. A zacskó leválásával mindig is meggyült a bajom. Az évek alatt hasamon felhalmozódott túlsúly lehetetlenné teszi a zsák kényelmes hordását, pillanatok alatt leválik. Az inkontinencia betegségem miatt viselendö nadrágpelenka pedig egyszerüen magával rántja a zacskót. A háromhavi elöírt sztómazsákmennyiség még sosem volt elég, ezért korábban a Caritas-on keresztül, majd késöbb saját pénzböl pótoltam. Talán az egyetlen, amit a sztómának köszönhetek, hogy a gyermekemmel több idöd tölthettem, bár ennek az idönek a minöségét a sztóma jelentösen rontotta. Ha újra kellene élnem az életemet,a vegbélrákkal befejezném. Ezt a rengeteg megaláztatást, szenvedést, másra utaltságot nem élném át mégegyszer. Soha!!
